Végre a tó partjára is kijutottam. Gondoltam hétfőn kimegyek, és horgászat közben fotózom az úszókat, meg egy párat ki is próbálok. Titkon reméltem, hogy nem lesz időm a képekre, de végül is nem panaszkodom. Reggel háromnegyed hatkor már kis csoportosulás álldogált a halőr háza előtt, szemükben a jól ismert csillogással, no meg a jól kinézett helyekért való küzdelemre való felkészülés izgalmával. A halőr vagy megszánta a társadalom azon beteg tagjait, akik pünkösd hétfőn is csak a halakra tudnak gondolni, vagy csak elunta az ablaka alatt mormogó társasságot, de kinyitja a kaput. Azok a helyfoglalós verseny vesztesei, akik nem párban érkeznek, tehát nem tudják megosztani a feladatot a jegyvásárlás és a grundfoglalás között. Engem elkísért az egyik kedves szomszédom, így amíg én rárontok a tó túlsó partján lévő „az a császár-király placc” helyre ő a jegyekkel bíbelődik. Nagy a meglepetésem, amikor a fa alatt, azon a helyen amit kinéztem és már sokszor meghozta a várt eredményt, találok egy helyi kisnyugdíjast akinek a botjai (igazából Fekete Toldi Laci is jóleső érzéssel ciccegne ezeket a petrencés rudakat látva) a tó felé meredeznek ő maga meg már a széken ülve mutogatja a kőműves dekoltázsát egy sörrel a kezében. Köszönök, és megemlítem neki, hogy egy olyan helyen ül ahol a párban érkező horgászok szoktak ülni, ő meg negyven évi sértődéssel az arcán azt válaszolja, hogy harminc éve kotlik ezen a helyen. Nem bánom üljön még egyszer ennyit. Kipakolunk, beetetünk, reggelizünk, nekikezdünk. Az első fél órában rájövök, hogy lesz időm fotózni, az úszó mozdulatlanul derékszöget zár be a feszített víztükörrel. Felkapom a másik úszóst és unaloműzés képen elkezdek snecizni.  A jót is meg lehet unni, ezért elkezdem fotózni az úszókat.

Végeztem az úszókkal és a botot kezdem fényképezni,

amikor gyanúsan megremeg a bóbita a vízen. Lassan viszi ahogy a nagyok, meg-meg állva, aztán szépen lassan oldalazva elmerül az úszó csücske is. Nem jelent gondot a fárasztás. Szép kis kárász kerül a szákba, a szomszédasszony örömére. Ma eltesszük a halat. 

Úszó vissza a vízbe és várakozás. Meg fotózás. Szerencse, hogy a kezemben van a gép mert a szitakötők nagyon elemükben vannak. Szerintük a horgászbotom egy csúcstechnikás leszállóhely, ahol még ismerkedni is lehet. 

Megmozdul újra az úszóm, de inkább beleúszásnak tűnik. Megnyugszik az úszó, én meg inkább leteszem a fényképezőt, mert sejtem, hogy nemsokára kezdődik a boogie. Becsülettel küzdött, de szákba került a nap utolsó hala. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.